Gyerekkoromban családi házban laktunk. Ekkor még egészen más az érzékelés, a távolságok, nincsenek kialakult sémák. Emlékszem, nem volt valami hatalmas a kertje, de gyerekként nagyon nagynak tűnt. Imádtam elmenni egészen a legvégéig, itt egy kicsit egyedül tudtam lenni, nézni a rovarokat, az elültetett zöldségeket, átkémlelni a szomszéd telkére. Minden nap többször megtettem ezt az utat, amikor csak az időjárás megengedte.
Az még a nyolcvanas évek vége, kilencvenes eleje volt, szinte minden család tartott a környéken állatokat. Nekünk is volt disznónk, csirkénk, kutyánk, macskánk, néha még kecskénk és bárányunk is, és ezek szabadon jártak-keltek nagy egyetértésben.
Igen ám, csakhogy ürítettek is rendesen, fel pedig értelemszerűen nem szedték maguk után, ezzel rendkívüli módon megbonyolítva kiskori önmagam közlekedését a családi háztól szeretett udvaromon keresztül. Elképzelhetjük, nem két lépés volt keresztülvágni a kerten. Hihetetlen mozgáskoordinációt kívánt. Szinte látom magam (vizuális típusok előnyben), ahogy kígyószerű mozgással haladok előre, gondosan megválogatva, hova és miként lépek, feltételezem, a hozzáillő csípőmozgás is megvolt, csodálkozom, hogy nem lett latin táncos belőlem, miután több éven keresztül akár napi többször is eljártam ezt a rutint.
Volt, hogy nem sikerült, és beleléptem, ekkor jött a megdermedés, felszisszenés, majd flamingószerűen az érintett láb felrántása, ismét megdermedés, majd alapos vizsgálat a károkról. Ilyenkor vagy visszafordultam, vagy bepöccentem, és lesz, ami lesz átvágtam az udvaron. Középút ebben még nem nagyon volt.
Gyanítom, hogy az, hogy most nem "Noche Latina" feliratú pólóban vagyok látható valamilyen parketten, az a költözés eredménye 13 éves koromban, és ezáltal inkább a küzdősportok felé fordult a figyelmem a későbbiekben.
Be kell valljam, hogy az elmúlt néhány hónapban a reinkarnációs utazás lett a szívem csücske a terápiák tekintetében, túl is vagyok már egy páron, mind működtető, mind passzív félként.
Az első néhány a kíváncsiság jegyében telik. "Jé, középkor!" "Jé, Anglia!" "Jé, nő vagyok!" "Jé, a barátnőm a férjem!" - és hasonlók. Ahogy ezek lecsengenek, és már az sem lepi meg az embert, hogy mondjuk kedvenc kanárimadara volt a 16. századi életében a nagyapja, akkor fordulhat a figyelem a szabályszerűségek felé. Az ezzel kapcsolatos tapasztalataimat szeretném most megosztani.
Egy 'utazás' során előkerül harag ezzel, félelem azzal, gyűlölet ide, szeretet oda, irigység erre, düh arra. Előkerülnek konklúziók/döntések: "Minden férfi disznó", "Nem érdemlem meg a boldogságot", "Bűnös vagyok", stb. Nem duzzasztanám a terjedelmet azzal, hogy milyen állomások alapján álltak össze ezek használható rendszerré bennem, inkább csak leírom készen.
Minden egy. Akár tetszik, akár nem, így működik a világegyetem. No, nem mintha csak úgy megvilágosodtam volna, és most totális szeretetben szemlélnék mindent. Hosszú úton sikerült ide eljutni, éppen hogy e mondat negálásával.
Ebben a világunkban, ahol fizikailag is különválasztással teli minden, egyszer csak, és nap, mint nap, ráébredünk erre valamilyen módon. Ekkor megjelenik a fájdalom. Nem az fáj, hogy pofon vág valaki; hanem az, hogy csak akkor tud pofon vágni, ha ketten vagyunk. Nem az fáj, ha nem fogad el valaki; hanem az, ha ráébredek, hogy van az ő világa és van az enyém. Nem az fáj, hogy nem szeret valaki; hanem az, hogy ráébredek, hogy van ő, és vagyok én. Amennyiben jelen van egyszerre a figyelem és a szeretet, akkor ez vissza tud oldódni a minden-egy-be. Ezért rohan a gyerek a szüleihez, ha beveri valamijét, ezért hívják fel nők/férfiak szakítás után egyből a legjobb barátjukat, ezért vannak az öngyilkos merénylők is; hogy valaki extrán adjon valamennyi figyelmet, amivel az eltérült energia visszafordítható. De mivel épp a szeretet és a figyelem elvesztéséből ered a fájdalom, nem visszaoldódik, hanem kifelé tágul, rétegződik.
Ebből a ráébredésből eredő fájdalomból megjelenik a félelem. Fél-elem. Nem-egy. Csak attól tudunk félni, ami rajtunk kívül van. Játsszunk el ezzel! Képzeljük el mély félelmeinket. Pók? Rajtad kívül van, nem egy veled, lehet tőle félni. Kutyaharapás? A kutya se te vagy. Elüt az autó? Az se te vagy. Lehet tőlük félni.
Ebből a félelemből ki akarunk szabadulni, de mivel nincs ott a figyelem és szeretet, kifelé árad. Ez a düh.
Itt már megjelenik a 'társadalmiság', a félelem senkit sem zavar, dühünk kontrollálatlansága miatt azonban már másra is veszélyes lehet, ezért megjelenik a tehetetlenség, ebből az elfojtás. Az elfojtás leszorítja, kiszélesíti és konzerválja a dühöt, megjelenik a harag.
Itt veszítjük el nagyjából a kapcsolatot az egész folyamatot elindító objektummal (kutya, macska, anya, apa, párkapcsolat, tárgyak).
A harag elfojtása miatt megjelenik a képmutatás, majd az irigység. Utána az undor. Itt már szinte teljesen elveszik a kezdeti kiváltó energia; megjelenik az érzések/érzelmek nélküli gondolkodás: "Hű, de féltem attól a kutyától" "Ez a Feri/Juci jól átvert". A kör bezárult. Az energia elhalt, a zárvány kialakult, a maga egész kis 'élettörténetével'.
Itt még nincs vége a 'játéknak'. A zárvány fel akar oldódni a benne lévő energiával, ezért a tudatalatti 'bevonz' valakit, vagy valamit, ami megszólalásig hasonlít rá, és képes újrajátszani a forgatókönyvet. Mivel az energia és a figyelem, ami feloldaná, pont magában a zárványban van, a sztori lefut megint mechanikusan, és kialakul egy pontosan ugyanolyan zárvány.
Amikor már elég ilyen zárvány van bennünk, kialakul a döntés, mely onnan felismerhető, hogy minden esetben általános: "Én senkinek se kellek" "Minden kutya vad és félelmetes" "Engem senki sem szeret" "Minden férfi/nő megbízhatatlan".
Így néz ki a tudatalattink folyamatábrája, és Buddha féligazságot mondott, mely teljes igazság volt - az ő korában. "Gondolatainkkal alkotjuk a világot". Az már lemaradt: "Tudatalattinkkal alkotjuk a gondolatainkat." Azaz:
Tudatalattinkkal alkotjuk a világot.
Sőt, tovább megyek, arról gondolkodunk, amivel diszfunkciósak vagyunk. Ha jóllaktál, nem gondolkodsz az ételen, ha éhes vagy, mindig. Ha jól keresel, nem gondolkodsz a pénzen, ha nem, mindig. Ha van párod, nem gondolkodsz múlt, vagy jövőbeli férfiakon/nőkön; ha nincs, mindig.
Nekem minden esetben bevált ez a folyamatábra, és amikor valakivel konfrontálódok, mindig megvizsgálom őt, hogy 'honnan' beszél és azt is, hova helyez ez engem.
Egység - Fájdalom - Félelem - Düh - Tehetetlenség - Elfojtás - Harag - Képmutatás - Irigység - Undor - 'Racionális' gondolatok - Általánosító döntések
Ha valakinek a fejéhez vágod, vagy ő a tiédhez, hogy "Te is olyan vagy, mint a többi", tudhatod, hogy nagyon fáj neki valami, és még hozzá se fogott, hogy feloldja. Ha valaki düh-ösen a fejedhez vág dolgokat, vagy te az övéhez, tudhatod, hogy hol van a folyamat; van még egy erős félelem, egy fájdalom, mely az egység elvesztéséből ered, és ez feloldásra vár.
Mindig vissza kell tehát menni ezeken a fokokon az adott régi eseményhez, újra megélni belül, és akkor feloldódik. Egy ponton túl pedig rájön az ember, hogy egymás mögé rakva ezeket az eseményeket, és rásandítva, kirajzolódik egy adott tendencia.
Nincs valakitől/valamitől félelem; csak a puszta félelem van. Nincs valakire/valamire düh; csak a düh, stb. És akkor előjön a gyerekkori udvar.
A családi ház a legbelső énünk. Az ürülékkel teli udvar az asztrálsík, a tudatalattink. A kert vége a megnyilvánult világ. Három gyűrű.
Asztrológiai nyelvre lefordítva:
Egység - Neptunusz/Jupiter passzív aspektusa
Fájdalom - Pluto
Félelem - Pluto, Szaturnusz
Düh - Mars
Tehetetlenség - Szaturnusz, Merkúr negatív aspektusa
Elfojtás - Szaturnusz, Merkúr negatív aspektusa, Pluto
Harag - Mars, Jupiter
Képmutatás - Jupiter, Uránusz
Irigység - Jupiter, Uránusz, Pluto
Undor - Uránusz, Pluto
'Racionális' gondolatok - Uránusz
Általánosító döntések - Uránusz, Neptunusz/Jupiter passzív aspektusa
A kör visszatér önmagához, igazi farkába harapó kígyó alakul ki itt. Mindez testi szinten is megjelenik és lekövethető, erről fog a következő írás szólni.
