Ebben a cikkben olyan dolgokat fogok fejtegetni, ami nagy segítség tud lenni a nyári hónapokra, amíg a Szaturnusz bolygó visszér a Skorpió jegybe. Kirakhatjuk rá a „Guys, do not do this at home!” táblát is. Figyelembevételével hatalmasat tud ugrani a belső fejlődésünk, és a nyár hónapjai nagyon szépen tudnak telni belső békénk megőrzésével; ugyanakkor amennyiben nem jól alkalmazzuk, nagyon könnyen becsapdázhatjuk magunkat, így használata csak saját felelősségre! :)
Valamennyi leszületésünket megelőzi egy korábbi inkarnáció. Ennek során benyomások érnek bennünket, melyek tiszta információk, rezgések. Ezeket a rezgéseket látvány, hangok, szagok, ízek, és egyéb megnyilvánulások révén vesszük fel a megfelelő receptorainkkal, és blokkjaink mennyiségének függvényében jutnak el hozzánk. Amik bejutottak, elérnek tudatunk belsőbb részeihez, majd megindulnak kifelé. Egy részük visszajut a forrásához, másik részük pedig belülről lepattan blokkjainkról, és lesüllyed a mélybe, a tudatalattinkba.
Mivel rezgés, energia minden ilyen információ, itt nem jó neki, ezért a tudatalatti elkezdi ’felöklendezni’. Ami a mellkasunkig eljut lentről, azt érzelemként érzékeljük, ami még feljebb jut, azt gondolatként, a homlok magasságában. Optimális esetben a fejtetőnél a rezgés ki tud lépni, és visszatér a forrásához.
Ehhez az kellene, hogy légzésünk és tudatosságunk tökéletes legyen, magyarul a Szeretet és a Tudatosság száz százalékos legyen. Mivel a blokkban van az energia, ezért ez nincs úgy, mivel nincs úgy, a blokkban van az energia; ördögi kör ez, melynek végén a rezgés visszasüpped a tudatalattinkba. Az löki fel a következő elakadt adagot, majd az is visszasüllyed. A tudatalatti ilyen kísérletét az ürítésre érzékeljük egy folyamatos kavargásaként ’érzelmeknek’ és ’gondolatoknak’. Mivel ezek állandóan fellökődnek, kialakítják a folytonosság illúzióját, mint egy autópálya, ahol nem tudsz átmenni, mert sorban jönnek az autók, és nincs rés. Ez az ego.
Az ego tehát nem „csúnya bácsi”, „csúnya néni” dolog, hanem elakadt energiák folytonos, mechanikus kavargása. Lehet neked ’szép’ ego-d is, ’szép’ gondolatokkal és érzelmekkel. A lényeg a mechanikusság, a nem-Valódiság, nem-Tudatosság. Egész életünknek arról kellene szólnia, hogy felszámoljuk a pótcselekvéseinket, ezzel energiát nyerve a tudatos belső munkához, majd nekiállni kívülről bevinni extra energiát, hogy a blokkok ki tudjanak rezegni. Mantrázással, terapeuta figyelmével, energetikai módszerekkel; bármivel, ami megadja a bizonyos pluszt. Manapság annyira divatos szó az, hogy „életfeladat”, melyet Amerikában találtak ki a ’70-es években, amikor már anyagilag teljes volt a biztonság, biztosított volt a túlélés, és hirtelen unatkozni kezdtek, nem volt már értelme a létezésnek. Sehol nem találkozol ezzel a kifejezéssel korábbi, Valódi korokban és hagyományaikban. Illetve de, mégis: „ürítsd ki a tudatalattid!” Ez az ’életfeladat’.
„Váljatok olyanná, mint a gyermekek…”, „Térjetek vissza a mennyek országába…”, „Szüntesd meg a téves azonosulásokat…”, „Vágd el a kötelékeket…”, „Ébredj rá a valóságra…”, „Számold fel a hamis én-t…”: ezt mondja minden valódi tanító. Magyarul, ürítsd ki a tudatalattid, az azt alkotó blokkokat, és az hamis én-ed pusztulásához vezet. Eléggé más, mint a mai „életfeladat” kép, ami általában Antonio Banderas elcsábításából, utód világra hozásából, esetleg másokon ’segítésből’ áll. Ha őszinték vagyunk, mindezek egy középkorú nő mechanikus biológiai programjai, és általában középkorú hölgyek írásaiban és megosztásaiban találkozunk velük.
Mindannyiunk számára adottak a körülmények, hogy kiürítsük a tudatalattinkat; a Földgolyó legjobb helyén élünk, különösen, akik Európában élünk. Ahogy elérünk életünk végére, lelkünk kibújik a testünkből, és a tudatalattinkban maradt feldolgozatlanságok mennek vele, rátapadva. A lélek visszatér a Bardo-ba, Köztes Lét-be, és a rátapadt energiák, kiürítetlenségek súlyuknál fogva visszahúzzák: karmikus csíraként funkcionálnak. A lélek újra testhez kötődik, inkarnálódik, és már ott van a ’hozott’ anyag hajlamokként.
Ezek meghatározzák gyerekkorunkat, és mechanikus bábokként, parányi tudatossággal körülményeink, környezetünk függvényei vagyunk. Hiányzik a tevés-hez az energia és a Tudatosság. Ez a kamaszkorral érkezik meg, a pubertással. Berobban a kundalini, a teremtő mechanikus energia.
Minden hozott blokk a tudatalattinkban diafilm-szerűen tartalmazza a korábbi benyomás képét, hangjait, ízeit, érzeteit. A Múlt egy töredéke, kristályosodott fragmentuma. Ez szunnyad, kavarog bennünk. Diafilm. Ahogy a pubertással berobban a mechanikus teremtő-erő, fehér fényként kezdünk el sugározni, még irányítás vagy tudatosság nélkül. Ez a fehér fény, áthalad a diafilmeken, ami kivetül a vászonra: a külvilágra. Nagy erővel, hirtelen, és élőn. Ezért annyira zavarodott és vad a legtöbb kamasz fiatalsága, mert az összes addigi, tudatalattiban tárolt energia kivetül, sorban felbukkanva a vásznon: a külvilágban. Mivel a legtöbb blokknak semmi köze egymáshoz térben és időben, ezért nagy a kavar a külvilágban is, egyénileg.
És a tudatalatti elkezdi kilökdösni magából a blokkokat, amik folytonosságba rendeződnek, mint a diafilmek egy filmtekercsen. Ahogy átmennek a kundalini mechanikus teremtő energiája előtt, megjelennek a külvilágban nagyban, 3D-ben. Ez az egyéni ’Valóságunk’, az egyéni tudatalattink kivetülése alapján. Mivel folyamatosan lökdösi a tudatalatti a blokkokat, ’pereg a film’, a külvilágban megjelenő események változnak, ez pedig a folytonosság és az Idő illúzióját adja nekünk. A valóságban azonban nem történik semmi, hanem lebegünk a semmiben, és rebegő szempillával mozizunk valami valóságosnak tűnő érzéktévedést. Minél vastagabb a blokk, minél több benne az elakadt energia, és minél zsúfoltabb, terheltebb a tudatalattink, annál valódibbnak tűnik a külvilág, annál élőbbnek, izgalmasabbnak és beszippantóbbnak. Annál gyorsabb, pörgősebb és zavarosabb is.
Ahogy az ember dolgozik a tudatalattija feltérképezésén és ürítésén, és sikeres is benne, megjelennek üresjáratok a blokkok sorában: ezt hívja a spirituális hagyomány satori-nak. Amikor kihagy a menet, és csend, béke, Valóság van. Ez általában izzasztó, fájdalmas és hosszú munkával érkezik meg, és ahogy az ember folytatja a valódi munkát belül, egyre hosszabbak és sűrűbbek lesznek ezek a rések. Manapság instant kávé és instant porleves mellett van instant satori is: a szivárványos, ’tudatos’ idézetek, illetve amikor valaki azt gondolja oda, hogy mennyire csend és béke van. Akkor tudja igazán, hogy mennyire nem az (volt), amikor a Kegyelem-ből egy pillanatra részesül a valódi satori-ból.
Eddig tiszta a történet, mely elv szerint „a tudatalattink alkotja a világot”. Bármi, ami megjelenik, nem lehet más, mint ami már eleve ott van a tudatalattinkban. Tök jó. Ez visszaadja a felelősséget, kénytelenek vagyunk abbahagyni mások hibáztatását, és felvenni tudatalattink pucolásának (édes) terhét. Ugyanakkor a lehetőséget is visszaadja, hiszen, ha a külvilágom az egyéni tudatalattim kivetülés, akkor az egyéni tudatalattim tisztításával, ürítésével a külvilágot is tudom tisztítani, üríteni. Ez az alapelv, ami szerint minden valódi gyakorló dolgozik, és ez remek is.
Egy ponton túl azonban az ember kettősséget tapasztal. Egyéni sugárkörzete, vonzáskörzete letisztul. Béke, csend van körülötte, tisztaság a szó több értelmében. És a világ ugyanúgy sz*r. Ugyanúgy rohanás van, pörgés, üvöltés, sötétség 95 százalékában, 4 százalékában pedig a ’spirituális’ csapat a sötétségre rávetíti a ’Jó’-ság ideáit, és ahelyett, hogy a falakat ütné ki, hogy bejöjjön a nap fénye, előveszik a zseblámpákat. „Micsoda fény gyúlt!”, lelkendeznek. Bizony, jobb, mint egymás kapával-kaszával gyepálása, tény, de objektív értelemben az egyik az egyik véglet, a másik a másik. Mindegy, hogy balról lövöd mellé a tizenegyest, vagy jobbról. Mert ezek az érme egyik és másik oldalai. A ’Jó’, a ’spirituális’ a rossztól, sötéttől menekülés, a ’Rossz’, ’állatias’ pedig a jó, a teljesség felé menekülés.
És az ember csalódik: „De hát ha pucolom magam, akkor a világnak is kellene pucolódnia, nem?” Ez még mindig az ego; még mindig az „Én vagyok!”, még mindig az „Én irányítok!”. „Ha magamat irányítom, a Világot irányítom!”. De ha az óceánban egy csepp kitisztul, ott van még 7 milliárd csepp benne. Tisztább lett az óceán, hogyne, egy cseppel. Tisztább. De kollektíve, az általánost nézve, elenyésző. És ez adja a Kegyelem érzetét. Ez adja az Együttérzést. Önmagunk kicsiségének a tudata.
Merthogy egyéni világunkat az egyéni tudatalattink irányítja, de a kollektív világot a kollektív tudatalatti. A kollektív pedig egyének tudatalattijából áll. Ha Te kisöpröd az udvarod, felszedegeted a sz**t, nem égeted a gazt, felsepred a port, a szomszéd portájának szaga még mindig átjön. Még mindig át tudja dobálni a csikkeket és a piásüvegeket. Amíg fizikai testben vagy, része vagy a világnak, és ez meg tud történni. Ha már úgyis belejöttél a takarításba, el tudod takarítani az övét is.
Ezért válogatja meg az ember egy szint/idő után, hogy kik a ’szomszédai’. Hogy kivel keveredik energiacserébe. Régen ezért voltak a kasztok, ezért volt-van a tanítványi lánc. Hogy rezgések szerint ne legyen túl nagy a kontraszt. Mert ahogy a ’szomszédtól’ jönnek át dolgok, az a mi udvarunkra is hatással van. Nem a Te szemeted, de a Tied tud lenni.
Ez a ’Pavlovi érzelmi és gondolati’ reflex.
Eddig azt mondtuk, hogy ha valaki azt mondja rád, hogy ez vagy és az, ilyen vagy és olyan, az a Te tudatalattid kivetülése. Ez így is van. Ennek fényében tudsz rajta dolgozni. Ki tudod üríteni, miután felismerted, felhasználtad a visszajelzést. És az illető azért mondta, mert ott volt a tudatalattidban, és mert ott volt az ő tudatalattijában is. Mint az érme két oldala, a két tudatalatti alkotott egy szituációt.
Ha kiüríted azt a blokkod a tudatalattidból, a másik ugyanúgy fogja mondani. Mert az övében még benne van. Ez a ’Pavlovi érzelmi és gondolati reflex’, hogy kell a tudatosság és őszinteség, hogy ott van-e még valóban. Azért mondja, mert tényleg látja, vagy mert rádvetíti. Ezért írtam a legelején, hogy ha az ember mindezt nem jól alkalmazza, akkor olyan méretű ’spirituális ego’ tud kialakulni, betonfalakkal, amiből nagyon nehéz lehet kimászni.
De ha az ember jól használja, szárnyakat kap. Különbséget tud tenni, hogy mi az ő cucca, és mi a másiké. Vannak erre cselek, trükkök. Én magam kapok ismétlődő jelzőket, és nem ismétlődőket is. Általában azt nézem, hogy a másik használja-e frekventáltan. Ez már általában rövidre zárja a kérdést. Elég sokan szoktak ’beszólni’, meghallgatom, és utána visszamegyek a tett helyszínére, és figyelem az illetőt. És szinte mindig ugyanazokkal a szavakkal visszahallom azt, ahogy másra köpi.
Múlt héten egy párkapcsolatokkal kapcsolatos posztomra valaki ’felvilágosított’, hogy dühös vagyok, és üvöltök. Leírtam neki, hogy mikor voltam dühös és mikor üvöltöttem utoljára, hónapokkal ezelőtt, és vártam. És jött. A bevándorló-ellenes kampányra, ugyanabból a beakadásból, amiből nekem vetítette ezt: „azt gondolom hogy egy ehes, uvolto oroszlan vagy… …itt engeded hogy a bolcsesseged alol kibuggyanjon a frusztraciod”, arra írta ezt: „tenyleg plakatokra irjak ra azokat a mondatokat, amiket uvoltve tud majd beleorditani egy teszemazt fekete bevandorlo elkepedt arcaba a szittya magyar, nyilvan magyarul, kozvetlenul az utes elott?”
Látjuk ezt a gyönyörű szintaxist??? Ilyenkor elgondolkodik az ember, hogy ki a dühös…? Ki a frusztrált…? Annyira gyönyörű, amikor a mechanikus minta lefut, és a diafilm ennyire kirajzolódik.
Vagy amikor megkaptam valakitől rendszeresen, hogy „hiteltelen” vagyok, és pár hétre rá mesélt valakiről, és hozzátette, hogy „Oké, oké, ajjjj, de ő nekem olyan hiteltelen…”. Hoppá. És mennyi ilyen helyzetet tudnék leírni...
Gyönyörű dolgok ezek. Ha minden ’jelzőt’ felvennék, amit kapok, nagy bajban lennék, azt hiszem. Voltam „hiteltelen”, „nőgyűlölő”, „dühös”, „frusztrált”, „szeretettelen”, „elnyomó”, „buzis”, „erőszakos”, annak függvényében, hogy ki milyen rétegéből vetített éppen. Akár hihető, akár nem, rengeteg időt töltök ezen jelzők átfuttatásával magamon, és az már összeállt, hogy ha mind egyszerre igaz lenne rám, akkor egy remegő, nyálhabot fújó roncs lennék. És hát valószínűleg nem ez van.
A ’Pavlovi érzelmi és gondolati reflex’ szerint amennyiben ránk fröccsen valaki jelzője, energetikája, szituációja, hajlamunk van vizsgálat nélkül vagy rátámadni és belefolyni, ebben az esetben magunkra venni. „Erőszakos vagyok, mert azt mondta”, „hülye vagyok, mert azt mondta”, „azért csalt meg, mert ilyen vagyok”. Ezek természetesen az esetek majd’ összességében igazak. Csak nem mindegy mennyire. Valószínűbb, hogy azért mondja, hogy erőszakos vagy, mert egy beszorult hülyegyerek rétegből nézi a dolgokat, ami tehetetlen és nem tudatos, ezért minden agresszió neki. Valószínű, hogy azért csal meg, mert egy gy*kér.
Nagyon divatos Feldmár András azon cikke, hogy „Nem önzőség kilépni a szarból”. Azt veszem észre, hogy emberek igényeik és hangulatuk szerint manipulálnak ezekkel, hogy mikor mit osztanak meg. Egyszer egy ilyen című cikket, ha érdekük úgy tartja, egyszer egy olyat, hogy „Mindenért te vagy a felelős”, „Minden okkal van”.
A kulcs itt is a Tudatosság és őszinteség lenne. Ha idő előtt „lépünk ki a sz*rból”, akkor összetörjük a tükröt. Ha benne ragadunk, akkor feleslegesen épül identitásunk; sz**ból. Mert a ’Pavlovi érzelmi és gondolati reflex” szerint, nem csak az van, hogy „a tudatalattinkkal alkotjuk a világot”, hanem „a világ is alkotja a tudatalattinkat”. Régen ezért vonultak el, akik önmagukat keresték, hogy minden téveszme lejöjjön róluk; és ezért vonultak vissza a világba, a piactérre, hogy visszakapják a tükröt, immár tiszta rálátással.
Hogy miért írom mindezt, miért most írom ezt a cikket? Mert a Skorpió jegy a tudatalattinkba beszorult energiákat jelenti, amik félelemmé és fájdalommá vannak korcsosulva, és már régen irracionálisak. Erejüket, valódiságukat egy dolog adja: hogy el vannak nyomva, nem kapnak fényt, nem szellőznek, nem kerülnek a felszínre. A Szaturnusz bolygó Június 15 és Szeptember 18 között visszatér a Skorpióba, és elkezdi összepréselni, ezáltal felszínre hozni a tudatalattiban lévő dolgokat, elnyomásokat, elfojtásokat. Egyéni szinten, és ami nagyon fontos, kollektív szinteken is. Nem csak a Te tudatalattidból nyomják most fel a cuccot, a sz**t, hanem mindenkiéből. Szomszédéból, és a világ másik felén élőből is. Egyéni és Kollektív tudatalattiból.
Bármi megtörténhet. De tényleg. Események összefüggés nélkül követhetik egymást, és te csak vakarhatod a fejed, hogy „What the f*ck?!”. Most már csak suttogva, a nagyja kiürült 2012 októbere és 2014 karácsonya között, több mint két év alatt. Olyan lesz, mintha üvegfal mögül néznénk a dolgokat, tompábban és íztelenebbül, mint az első szakaszban. Ott bennünk cincálódott, minket rángatott. Most kívülről fog fröcsögni, kívülről fröccsen ránk. Ha kiugrunk, kizuhanunk magunkból, és ráugrunk, akkor visszajön a korábbi két év húsprés és centrifuga. Ha fröccsen, akkor ne reagáljunk, mossuk le. Fröccsen, lemossuk. Fröccsen, lemossuk. Ha a szomszéd ’átdobja a szemetét’, ne menj át vadászpuskával, mert azzal családi vendettát indítasz el. Dobd be a szemeteszsákba, és tedd a dolgod tovább.
A nagyon nagy része a most majd történő dolgoknak nem a Tied lesz; Kollektív lesz. Épp elég lesz gyakorolni a passzivitást, és tűrni, hagyni, nem belefolyni, nem kell még ostorozni magad, hogy „Úhh, ez is miattam van, az ÉN tudatalattim”. Azzal ráérünk majd szeptember közepétől foglalkozni, és ott majd nagyon nagy erőkkel kell. Most még három hónap passzív figyelem, nézzük a mozit, és szépen csendben mindent elfogadunk. Mindent, ami történik. Mert menni fog tovább, ahogy egy másik diafilmhez ér a tekercs. És másikhoz. És másikhoz. És másikhoz. És szeptember.
